Képzeld el, hogy március 15-én reggel készülődés van otthon. Előkerül az ünneplő ruha, valaki óvatosan megigazítja a gallért, és aztán a kabátra felkerül egy apró, piros-fehér-zöld dísz. Talán te is láttad már ilyenkor anyán, apán, a tanító nénin vagy az iskolai ünnepségen sok emberen. Ez a kis jelvény a kokárda.
A budapesti utcák még álmosak ezen a kedd reggelen. Az októberi nap fénye megcsillan a vizes macskaköveken, miközben a város lassan ébred. Az emberek nem sejtik, hogy ez a nap örökre beírja magát Magyarország történetébe.
Képzeld el, hogy 1792-ben jársz, egy kora reggelen Párizs főterén. A levegőben forradalmi dalok zengenek, a pékségek füstje keveredik a friss kenyér illatával. A tömeg izgatottan gyülekezik, a városi őrök rendet tartanak. Előtted egy különös, magas faállvány emelkedik, a tetején egy fényesen csillogó penge. Mindenki a guillotine-t figyeli. De hogyan jutott idáig Franciaország?
Képzeld el, hogy ott állsz a Duna partján. A város zsong körülötted, mindenki egyszerre vár valamire. A tömeg együtt ünnepel, a gyerekek ujjongva mutatnak az égre, miközben színes tűzgömbök pattannak szét a sötétben. Pukkanás, szikrázás, fénycsíkok mindenütt.
Egyszer volt, hol nem volt, a Tisza partján magasodott a Károlyi-kastély, melynek falai évszázadokon át őrizték az idő homályába veszett történeteket. Ez a hely nem csupán egy egyszerű épület volt, hanem egy élő emlékmű, ahol a falak suttogva meséltek azokról az időkről, amikor még lovagok és grófok jártak benne.
Képzeld el, hogy egy régi falusi templomban ülünk, miközben a harangok zúgása lassan elhalkul.
